Végre jó az idő!

Olyan régen írtam már, hogy sok (mondani-)írnivalóm van, de gyanítom, hogy mindet nem tudom leírni. Nagyon örülünk a jó időnek. A hét elején el is mentünk a kedvenc játszóterünkre, ahol ugyan nincs homokozó, de jó nagy tér van, nyugodtan lehet szaladgálni, labdázni. Olyannyira mi voltunk az első látogatói a játszótérnek, hogy még néhol sár volt és a hintákat sem tették vissza téli pihenőjük (inkább megőrzésük) óta. Ez csöppet sem zavartatta Hannust, nagyon örült, amikor a bicajjal bekanyarodtunk és meglátta a játékokat majd kiugrott a bicajból és mondta:"Hú de jó! Örülsz Hanna!" Azt az örömöt nem lehet leírni, amit az arcocskáján látam. Két óra játék után mindent latba kellett vetnem azért, hogy haza tudjunk menni sötétedés előtt.
Eljöttünk Vésztőre és ameddig Majika mamiék elmentek Csabára, mi elmentünk Dédihez. Hannus a tyúkudvarban kergette és etette a tyúkokat, szedett nekik füvet, szaladgált, játszott a kutyussal és mindent, ami csak eszébe jutott. Olyannyira sokat szaladgált, hogy a ebéd utáni alváskor szinte bedőlt az ágyba. Nem volt most anyu, anyu, nyunyunyu.
Ma is isteni idő volt, ébredés után az első szó ami elhagyta Hannus száját az volt, hogy: Hita, hita, hita- vagyis hinta. Gyorsan felöltöztünk, de annyira ki kellett menni, hogy még a reggelit is a hintában fogyasztotta el. Csúszdáztunk, megtanult Hannus teljesen egyedül felmenni a csúszdára és áttenni a lábát és lecsúszni. Mondta is, hogy "ededül". Asszonybaba is próbált csúszdázni, de nem sikerült neki, hiába mutatta Hannus. Főzött a babának ebédet, szedtünk kavicsot, és ismét hintáztunk, csúszdáztunk és kezdődött minden előlről. Még egy kicsit a nap lebarnította a Hannus arcát, vagyis simogatta a napsugár az arcát, ahogy mondom az Édes Kincsemnek.